Hangulat

Mit keres egy csillámpóni a fürdőkádamban?

Kezdő mostohaanyaként, vagy szebb nevén mozaikanyaként néha meglepő volt, amikor takarítás közben egy műanyag játékbárányt találtam a könyvespolcon. Vagy hogy átugorva a babázás és az óvoda időszakát, hirtelen a suli előtt ácsorgtam délután egy pöttömre várva, akit aztán én vittem haza.

Csodálatos, augusztus végi meleg este van, boldogan ringatózunk a függőágyban. A kedvenc pillanataim közé tartozik, amikor itt összebújunk, szorosan átölel, és csak mi létezünk a világban, meg a szerelem. A napfény átszűrődik felettünk a fák ágain, rigók és fecskék kedves hangja úszik a fülembe. Félig már alszom, szuszogok a mellkasán, hallgatom a szívverését, és ez mindig megnyugtat. Csak Ő és én vagyunk most a világon ezekben a percekben.

Aztán döbbenten érzékelem, hogy megsimogat egy apró gyerekkéz. Mi a…? De hát nekem nincs is gyerekem! Ezzel a gondolatnak sem nevezhető foszlánnyal merülök újra álomba, amikor a szerelmem megszólal: „Gyere ide, Kincsem!” Nem, nyilvánvalóan nem nekem szól, hiszen én ott vagyok, és éppen átkarol. Milyen másik nő van a dologban? Mi történik? Kinyitom a szemem még álmosan, és elmosolyodok. Hát persze, hogy nem nő, hanem még csak kislány. Az egyik, a kisebbik. És én imádom.

Néhány hónapja már a családom része két kis tündérleány, de a tudatalattimban láthatóan még nem mélyült el az információ, hogy egy hét és egy tizenkét éves kisasszonykát nevelek. Pedig szeretem őket, és most már én is felelősséggel tartozom értük. Számít minden szó, amit kimondok nekik, vagy előttük. Számít, hogy mennyire számíthatnak rám.

csillámpóni3.jpg

Még csak most volt, mégis mintha ezer éve történt volna, mikor elsodort a szerelem, messzire otthontól, az ország másik felébe. Néhány hónapja szélvészként érkeztek a mindent elsöprő érzelmek. Épp csak túl voltam egy hosszú kapcsolaton, fel sem ébredtem még a kábulatból, hogy mennyire megváltozott az életem a szakítással, amikor ismét 180 fokot fordult minden. Találkoztunk, és olyan kapcsolódást éreztem, hogy arra nem lehetett nemet mondani. Nem is akartam. Nem számított semmilyen egyébként sem létező racionalitás, miszerint ez a pasi két kislány édesapja, és egyedül neveli őket.

Az első perctől természetes volt, hogy ha Őt szeretem, akkor szeretem a lányokat is. Nem volt nehéz, megkönnyítették a dolgomat. Azonnal megkedveltek, és örömmel vették, hogy odaköltözöm. Sosem idegenkedtek, nem volt féltékenykedés, így hamar a család részévé váltam.

Csak néhány pillanat telt el, és máris egy szülői értekezleten ülök, pont úgy, mint a rendes anyukák. Jegyzetelem, hogy mikor lesz az őszi és a téli szünet, hogy filctollat kell venni a gyereknek, és csomagoljuk be a tankönyveket. Feszengek az apró kis széken, s először csak azt hiszem, azért, mert nincs az a szülő, akinek a lába rendesen elférne egy másodikos gyerek padja alatt.

Aztán rájövök, hogy talán nem csak ez az oka. Először is, éppen az első sorban, a tanító néni előtt ülök. Ha koncerten lennénk, ez bizony VIP jegy lenne… Másodsorban pedig fogalmam sincs, hogy szavazhatok-e, hogy hová menjen osztálykirándulásra a gyerek, meg hogy mennyi legyen az osztálypénz. Persze, hogy szavazhatok, hiszen vele élek.

csillámpóni4

Igen, még látom kívülről a helyzetet, annak minden furcsaságával és szépségével együtt. Még nevetnem kell, hogy az egyik percben még nem volt gyerekem, most pedig úgy mosok fogat, hogy közben apró játékkutyák néznek velem farkasszemet a mosdókagylóról. Hogy házi felvilágosító órákat tartok a nagyobbiknak, és vasalás közben nem bámulok semmilyen sorozatot (e percben hál’Istennek még a Violettát sem), hanem hallgatom, ahogy hangosan felolvas az Egri csillagokból. Hogy egy óvatlan mozdulat fürdés közben, és színváltós szőrű csillámpónik potyognak a fürdővizembe. Olyankor egy pillanatra elgondolkodom, hogy mit keresnek körülöttem ezek a tárgyak, és rájövök, hogy vélhetően nem én játszom velük 😀

Aztán fél másodperc múlva leesik, hogy egy fantasztikus pasival élek, meg két gyönyörű, tündéri kislánnyal. Papírforma szerint nekem nincs gyerekem, de vajon számít ez, amikor az esti altatásnál három kéz ölel egyszerre? Az apró hét éves, a cuki a tizenkét éves, és a szexi harminckilenc éves szerető karjaiból is hozzámér egy-egy. Amikor még nem alszom, pontosan tudom: nem csak szerelmet kaptam a mindennapjaimba, hanem két csilingelő hangú csajszi szuper társaságát is. Szívesen ringatom magam ebbe a valóságszerű álomba, és szívből remélem, hogy sokáig fog tartani. Egy újabb szempillantás, és teljesen természetes lesz, hogy egy ottfelejtett Barbie baba keze nyomja az oldalamat a kanapén.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s