Csak a tavaszi és az őszi reggeleken lehet érezni ezt a különleges illatot a levegőben. Amikor a lágyan borzoló szél izgalmas változás hangulatát kelti. Most ébredezik a város, biciklizés közben összébb húzom magamon a kardigánt, s a fákat figyelem. Elképzelem, hogy minden karikázva lehulló levél egy pergamenre írt üzenetet rejt. A természet palackpostája. Játszadozom, hogy mi lehet benne, mit mondanának nekem ez a bölcs öreg fák, akik minden nap látják itt elhaladni az embereket?
A múltkor az autóban ülve rácsodálkoztam erre a fasorra. Évek óta örülök az árnyékuknak a kerékpárról, de ha kocsiban közlekedünk, soha nem figyeltem meg őket. Láttam a közlekedési lámpát, az előttünk fékező autóst, a buszmegállóban várakozókat, és az út szélén vásárlókra áhítozva pislogó boltokat. De a fákat, azokat nem. Tudtam, hogy ott vannak, de nem néztem fel rájuk. Egészen addig, míg nem ültem annyira letaglózva az anyósülésen, hogy majdnem folytak a könnyeim. De nem akartam sírni, legalábbis akkor és ott nem. Egyébként szeretek sírni, mindig megkönnyebbülést hoz, és megtanultam kezelni. Fiatal lányként a világvégét láttam ilyenkor.
Most is látom, de azt is, hogy a holnap már úgyis más lesz, rajtam is múlik. De most, most nem akartam sírni, és akár egy könnycseppet is elhullatni úgy, hogy látja. Így hát letekertem az ablakot, és nagyokat lélegeztem. Aztán felfelé néztem, hátha akkor kevésbé bukkannak ki a könnyek. Így is lett, hiszen megláttam a fákat, és meglepődtem. Tényleg szomorúnak kell lenni ahhoz, hogy egyszer más megvilágításból lássuk a dolgokat? Merthogy gyönyörűek voltak. Egymástól kényelmes távolságra álltak, és lombjaikat összefonva, akár a szerelmesek összekulcsolt ujjai. Ha őket figyelem, máris kevésbé szürke a város, nem annyira bosszantóak az autósok, akik a zöld lámpánál is harminccal mennek, és nem fáj annyira, amit mondott, ha arra gondolok: a fák holnap is itt lesznek, amikor már jobb hangulatban leszünk. Egyáltalán mit aggódunk egy apró kis vitán? Holnap már semmit nem fog számítani, tudják ezt a bölcs tölgyek is.
Most viszont biciklizem, nem úgy, mint a múltkor, kihasználom a nyár hátrahagyott simogatását. A munkába és iskolába indulók még készülődnek, nemsokára ellepik az utakat. Talán most csörgött nekik a vekker, s morcosan nyomták le a szundi gombot. Még kicsi a forgalom, én pedig lassan araszolok a dombon felfelé. Nem úgy, mint hatodikban, amikor direkt a legnagyobb fokozatra váltottuk a kerékpárt, és megkerestük a legmeredekebb emelkedőket, hogy elegendő legyen a kihívás, majd visszafordulva nevetve gurultunk le a lejtőn. Emlékszem, álltam a fürdőszobában, és döbbenten meredtem rá az izmos combomra. Nem értettem, mitől van ilyen furcsa formája, akkor még nem volt ennyi trendi fittneszlédi. Anyukám pedig nevetve mondta: semmi bajom, csak megerősödött a biciklizéstől. Most csigatempóban haladok, de így van lehetőségem megfigyelni az embereket, majdnem úgy, ahogyan a fáknak.
Jönnek szemben az autóban ülve, mindenki a saját kis dobozában. Szinte lassított felvételként látom őket, és próbálom kitalálni, hogy mit érezhetnek. A zenehallgató hangosan énekel, biztosan a kedvenc száma megy, és jókedve van, hiszen kiabálhatja a dalszöveget a kocsiban, nem hallja senki. Kávé helyett tökéletes. Nem hallom én sem, pedig ott megyek el mellette – elnyomja a motorzaj. A gesztikulálva telefonáló igazán rendes, fülhallgatóval beszél. Talán valamelyik barátjával, akinek beleéléssel meséli az elmúlt napok eseményeit, és nem néz bele a visszapillantó tükörbe, hogy fekete haja milyen borzasan áll kora reggel. A következő dobozban két nő ül, az egyik idősebb, talán a sofőr anyukája lehet. Vajon hová viszi ilyen korán? Két kézzel fogja a kormányt, de vörösen göndörödő fürtjei határozottságot és egy kis művészi hajlamot sejtetnek. Gyerekei vannak, hátul ott figyel két üres gyerekülés – talán ma az apuka vitte őket oviba, míg a nő az anyját szállítmányozza. Mégis, szerintem róluk mesél az anyukájának éppen, a családjáról. Arca barátságos, de mutatja, hogy kézben tartja a dolgokat. Olyan típusnak tűnik, aki félévente átülteti a virágokat (talán nemsokára megy is a kertészetbe a virágföldért) és aki tortát süt a gyerekek születésnapjára, vendégségbe pedig visz egy kis lekvárt, amit maga főzött. Nem hasonlít rám, de szerintem kedvelném.
Majd egy teherautó robog el, ereje alatt szinte megrázkódik az aszfalt. A szélvédője mögött feliratos rendszám a sofőr nevével. Nem tűnik álmosnak, talán már órák óta úton lehet egy másik városból. Nem sokat van otthon, arcán borosta. Fél kézzel vezet, a másikkal mintha keresgélne valahol a kesztyűtartóban, talán a reggeli szendvicset, amit a benzinkúton vett, kis poharas kávéval, ami viszont már rég elfogyott.
Minden utastér egy külön történet. Mindenki a saját középpontjában él, és nem tudják, hogy figyelem őket kívülről, cinkosan a fákkal, kiélezett érzékeléssel. Vajon magunkra képesek vagyunk-e így ránézni kívülről, mint egy titkos szemlélő?
Ezen filozofálok, amikor elhúz mellettem egy másik biciklis. A nyárhoz szokott bőröm azt a kevés szellőt is érzi, amit egy szembejövő kerékpár elhaladása kelt. Klasszikus kétkerekű ez, íves kormánnyal, csomagtartóval, olyasmi, mint a nagypapámnak volt, s amit most a sörkertekben beszélgető fiúk használnak. Ennek a tulajdonosa is fiatal, megjelenése laza. De nem a sültös sapka van rajta fordítva, hanem a hátizsák, háta helyett a hasán. Sok csomagot cipel talán? – villan át a fejemben egy tizedmásodperc alatt, amikor meglátom, hogy miért: mögötte ott ül egy kisfiú, középső csoportos forma. Korán van, talán nyitásra már odaérnek. Mégsem álmosak, néha beszélgetnek egy-egy szót. Valahogy szívmelengetőnek találom ezt a gyerek miatt fordítva felhúzott hátizsákot, és a szülei munkája miatt korán ébredő, mégis vidám arcú kisfiút.
Miközben az őszi szellő belekap a hajamba és kitűröm az arcomból, én is képzeletbeli üzeneteket küldök, mint a fák. Szoktam ilyet játszani, hogy kívánok valamit, és gondolatban elküldöm az Univerzumnak, akár egy sms-t. Most azt kívánom, hogy ez az apa és a kisfiú mindig így szeressék egymást, mint ma reggel, amikor apró, szeretetteljes, de emiatt cseppet sem fájó áldozatot hoztak egymásért. S hogy ne legyen muszáj ennyire korán kelniük, sietve munkába, óvodába. Csak akkor, ha úgy tartja kedvük, s örömmel indulnak napkelte után. Nekem sem muszáj, csak szeretem ezeket a kardigános, tiszta levegős, őszi matinét.
Amennyiben tetszett ez az írás, kérlek oszd meg ⇓ a facebook-on,
hogy mások is olvashassák! Köszönöm 🙂
Lélekolvasó Párkapcsolati és Iránymutató Műhely 