Mindenki látta, hogy mi lesz a sztorink vége, legalábbis rajtam kívül. De én egy másik filmre figyeltem, mint a többiek. Trehányságát lazaságnak, nemtörődömségét férfiasságnak, agresszivitását erőnek tituláltam, és ez az összhatás végtelenül szexi volt. Valahol a szívem mélyén azért sejtettem valamit, mert rágtam a körmöm, amikor napokig nem hívott fel, és hetente többször is megesett, hogy telesírtam a párnámat. De együttléteink boldogsága elfeledtette velem minden korábbi gondomat.
Ha megszólalt a kapucsengő, majd kiugrottam a bőrömből – vagy a ruháimból. Ha üzenet jött tőle, magasabb volt a pulzusszámom, mint a legkeményebb edzésprogramnál. Gyűjtöttem minden apróságot, ami hozzá köthető, akár egy tinilány. Még mindig ott vannak valahol a tévé alatti fiókban a bonbonnak a papírjai, amit egy kéthetes körútja után hozott. Szív alakú dobozban persze, félreérthetetlenül édes. Bár nem mernék megesküdni rá, hogy tényleg Isztambulban tárgyalt, mert a barátnőm esküdözött, hogy őt látta ugyanekkor egy pesti plázában. Nem hittem neki, hiszen Ő még fotót is küldött nekem, ahogy kezet fog valamelyik török üzlettársával. Na meg a menő szállodai szobájáról is, amit a cég fizetett.
Emlékszem, amikor együtt voltunk hasonló hotelben. Valami eldugott helyen az Alpokban, az a világvégén luxuskategória típusú szálloda. Csak annyit mondanék, hogy ez alatt az üdülés alatt nem lett poros a túracipőm… Igaz, amikor hazafelé megálltunk fagyizni, már a kezemet se fogta meg. Azt mondta, izzad a tenyere ebben a hőségben, és most már inkább menne, mert sok ügyfelet kell visszahívnia, amiért három napig nem dolgozott.
Mikor magam alatt voltam, sokan és sokszor megkérdezték, miért nem hagyom el. A válasz egyszerű volt: mert szeretem. Mert izgalmas vele. Mellette soha nem unatkoztam, igaz annál többet azokon a magányos estéken, amikor fel sem hívott, én pedig hiába próbáltam őt keresni. Végül persze ő szakított velem, és iszonyúan fájt. Sokan nem értették, miért. Mert ők csak a küzdelmeimet látták. Azt nem, hogy milyen fantasztikus szerető. Hogy hogyan nézett rám, amikor a négy fal között voltunk. Elmondhatom: ahogyan még soha senki… Azt nem lehet elfelejteni, egyszerűen belém égett. Hogy csak nekem mesélte el, ha bántotta valami. Vagyis, majdnem csak nekem. Mindenki azt mondta, amikor vége lett: „jobban jártál így”. Azt hiszik, igazuk van… Fogalmuk se volt, mit érzek, így csak némán, remegő ajkakkal suttogtam magamnak: Jobban jártam? Dehát szeretem!
Amennyiben tetszett ez az írás, kérlek oszd meg ⇓ a facebook-on,
hogy mások is olvashassák! Köszönöm 🙂
Lélekolvasó Párkapcsolati és Iránymutató Műhely 