Elmesélek néhány történetet röviden, látni fogjuk, hogy egy ponton összeérnek a szálak – s ez nem más, mint a közösségi oldalak – nem biztos, hogy teljesen valóságszerű – világa. Miért fontos ez? Mert sokakban kelt kisebbségi érzést az, hogy másokról idilli képet találnak a közösségi platformokon.
1. Nemrégiben felkeresett a tanácsadásomon egy párkapcsolatra vágyó hölgy, nevezzük Angélának*. Nincs abban semmi különös, hogy társat keres, szociális lények vagyunk. “Mindenkinek van párja körülöttem, mindenki boldog, együtt nyaralnak… Csak én vagyok egyedül. Annyira szerencsétlennek érzem magam, ahogy nézegetem az ismerőseim fotóit!” – vallotta meg. Elmondta, hogy az ő negyvenes korosztályában a Facebook szerint már mindenki megtalálta az Igazit. Őt kivéve – szerinte.
2. Rebeka huszonnyolc éves és nagyon csinos. Ezt nem is titkolja, sem a face-en, sem az Instán. Sokan irigykednek rá külseje miatt, de azt nem mutatja meg, hogy ez nem minden. Párkapcsolatában nem boldog igazán, de elszakadni sincs ereje a fiútól. Közeli barátai mondják pedig neki: “Ne viccelj, ezzel a külsővel bárkit megkaphatnál!” – de ő mégsem érzi magát igazán értékesnek (különben talán nem is lenne szükség ennyi posztra). Csak aki közelebbről ismeri Rebekát, az tudja róla, hogy a csinos külső mögött sok szomorúság és a szülői szigorból származó önértékelési problémák lakoznak. Mert a hollywoodi külső sem minden… Ráadásul egy ideje enyhébb depresszióval küzd, amit csak az fedez fel, aki 2 másodpercnél is tovább nézi a fotóját és a szemeit a képen.
3. András feldúlt hangulatban kér időpontot tőlem párkapcsolati tanácsadásra. “A szakadék szélén van már ez a házasság, tíz szép év után ide jutottunk” – mondja szomorúan. Mindebből az ismerőseik semmit sem sejtenek, szerintük ők az álompár. A facebook-on ugyanis nagy a szerelem: bármerre járnak, kitesznek egy közös képet, és gyakran nyilvánosan üzengetnek egymásnak. “Előtte vagy utána pedig összeveszünk” – vallja be a felesége.
4. “A fiam kamaszodik, én pedig őszülök” – meséli egy anyuka ismerősöm, akinek gyereke most érte el a 13. életévét. Hirtelen olyan magas lett, mint egy kosaras, de a kihívások is magasodni látszanak. “Semmi sem tetszik neki. Ha sós a leves, akkor az a baj, ha nem, akkor meg az… mintha kicserélték volna. Nem tudunk jót tenni neki. De ami meglepő, hogy az Instagramon teljesen másmilyen! Amit itthon kritizál, azt lefotózza és kiteszi a netre, hogy mennyire imádja. Akkor most mi az igazság? Próbálom megfejteni, de lehet, hogy >> az igazság odaát van<<…” – mondja bágyadt mosollyal.
Talán átjött ezekből a lerövidített történetekből, hogy teljesen más az, amit a Facebook-on, az Instagramon és más közösségi oldalakon láthatunk, és más a való élet… Lehet irigykedni a boldog párkapcsolatokra, szép lányokra, kellemes életű tinikre, de nem valószínű, hogy teljesen valós képet látunk róluk.
Úgy tapasztalom, az igazán boldog párok nem motiváltak, hogy az Internetre posztolják a szerelmüket. Ahogy a mondás szól: “A jó bornak nem kell cégér.” Ellenben nem Andrásék az egyetlen olyan pár, akiknél a neten dúl a “love”, de a valós életben komoly problémáik vannak. Igen, a közösségi oldalak hozadéka lett, hogy az emberek sokszor a lájkokkal próbálják pótolni azt, ami a gyakorlatban hiányzik. Nem azért, mert betegek, hanem mert egyszerűen ez egy könnyű módja a pozitív visszajelzések megszerzésének.
Félreértés ne essék, én is jelen vagyok a Facebook-on és az Instagramon, használom mindkettőt. Nem az a cél, hogy lakatlan szigeteset játsszunk , és elszeparáljuk magunkat a világhálótól. Egyszerűen csak ne a közösségi platformok alapján ítélkezzünk vagy irigykedjünk! Nem tudhatjuk, mi van a háttérben, és mi van a csomagolás alatt.
Nézzük meg a saját közösségi szereplésünket kívülről: mi az, amit láttatunk magunkból, és mi az, amit nem? Van olyan oldalunk, örömünk és bánatunk, amit nem ismer a nyilvánosság? (Remélhetőleg igen…)
Az egyik év közepén kitettem a nyaralásunk fotóit a Facebook-ra. Minek? Több oka is van: Jómagam örömmel nézegetem az ismerősök utazós fotóit, és inspirációkat, ötleteket nyerek belőle, így én is szeretném ugyanezt viszonozni. Igyekszem a képeim mellé információkkal is szolgálni. Továbbá élvezem a képválogatást, ilyenkor újra átélem az üdülés élményét. Az is öröm, hogy ezeket a netes albumokat bármikor megnézegethetem néhány kattintással, és azt is melléírhatom, hogy pontosan merre jártunk.
Viszont ezúttal odaírtam az album mellé, hogy a szép képek nem csak a valóságot tartalmazzák. Nem posztoltam a rosszul sikerült fotókat, a tengervíztől horrorfilmesre mosódott sminkes arcomat, sem azt, amikor nyűgösek voltunk a fáradtságtól… Mert ilyen egy nyaralás, nem csupa napfény és szivárvány, mint egy videóklipben. Ilyen az élet is – de szerintem érthető, ha inkább a szép pillanatokat szeretnénk megőrizni.
Tekintsük a közösségi oldalakat is ilyennek: a szép emlékek, jó élmények őrzőinek – de ne örökös mérvadónak.
* A cikkben szereplő neveket a személyiségi jogok érdekében megváltoztattam.
Lélekolvasó Párkapcsolati és Iránymutató Műhely 