A válás ma már mindennapos dolog, és gyerekek tömegeit érinti. A statisztikák szerint 50%-os a válások aránya – de ebben kéremszépen még benne sincsenek azok a szülők, akik nem voltak házasok és úgy költöztek külön! Így erről a kérdésről beszélni kell. Nem arról, hogy jó-e vagy rossz, hanem arról, hogy miként kezelik a szülők és a gyerekek a kialakult helyzetet.
Bármelyik szülővel is találkozom, akár azzal, aki a válást kezdeményezte, akár azzal, aki átélte, azt látom, hogy versenyeznek a gyerekek szeretetéért, figyelméért a másik szülővel szemben. Mintha egy labdameccs lenne, ahol az érmet csak egyik szülő hozhatja el, és ahol aggódni kell, amikor éppen a másik csapat áll nyerésre. A szülők érzései, az exükkel szembeni, gyermek iránt érzett féltékenységük teljes mértékben érthető! De sajnos a gyerekeknek borzasztóan ártalmas és destruktív ez a hozzáállás.
Csak egyetlen út van, amivel jót tehetünk a gyermekünknek ebben a helyzetben: ha asszertív, azaz kedves, elfogadó, normális kommunikációt alakítunk ki az exünkkel. Tisztelettel kérem az érintett szülőket, tanuljanak erről Vekerdy Tamástól, az ország leghíresebb gyerekpszichológusától, amennyit csak lehet! Törekedjünk arra, hogy nem szidjuk a volt párunkat, csak elmondjuk finoman, a másik bántása nélkül a helyzetet, az érzéseinket a gyereknek. Igen, ez borzasztóan nehéz, nem csak hogy meg kell tanulni, hanem újra és újra emlékeztetnünk kell rá magunkat. Mert lesz száz és száz olyan helyzet, amikor nem értünk majd egyet.
A szülőnek a válással egyetemben fel kell dolgoznia, hogy a gyerekek energiája, figyelme, ideje innentől eloszlik anya és apa között. Hogy ők mindkét szülőt szeretik, de mostantól választaniuk kell valamilyen szempontok szerint, s megpróbálnak mindkét helyre szavazni. Időbe kerül megtanulni, hogy ez nem azt jelenti, hogy a gyerekünk nem szeret, hanem hogy a másik szülőt IS szereti – igen, még akkor is, ha ő kiszúrt velünk, mert attól ugyanúgy az anyja és az apja vagyunk a számára. De tudja a gyerek, hogy a válás után már nem vagyunk és leszünk ott mindketten. A gyereknek belül a legnehezebb ezeket a döntéseket meghozni akkor is, ha nem mutatják, nem látszik.Pontosan tudják, hogy amikor az egyik szülőnek igent mondanak, a másiknak mondanak nemet, fáj is ez nekik éppen eléggé, de nincs más megoldás.
Attól még nem a te értéked csökken és kevesebb, ha a gyereketek a másik szülővel is időt szeretne tölteni, ha dicséri őt, vagy neki is rajzol, és még sorolhatnám. Aminek jó kapcsolat esetén örülünk, amiatt a válás után szomorúak vagyunk… Sajnos a válás velejárója ez. A saját fájdalmunk feldolgozása mellett gondoljunk a gyerekekére is! Nekik sem könnyű, még akkor sem, ha rugalmasak – vagy annak mutatják magukat.
Ez egy egyenesen arányos képlet: minél feszültebb a szülők viszonya és kommunikációja a válás után, annál nehezebb a gyereknek. Ha az egyik fél (akár jogosan is) haragszik a szülőre, akkor nem csak a másik szülőnek lesz nehezebb, hanem egyúttal a gyereknek is. Márpedig ő biztosan ártatlan ebben a helyzetben, mégis őrá(juk) kerülnek a terhek.
Amikor megkérdeztek egy szakembert, hogy van-e olyan, hogy a válással a gyerek nem sérül, akkor azt mondta: “Igen, abban az egyetlen (és sajnos ritka) esetben, ha a szülők teljes mértékben békességben tudnak lenni egymással.“
Minden más esetben sajnos a gyerek hátizsákjába pakoljuk a köveket akkor is, ha éppen őket nem szeretnénk bántani.
Amikor az exünket elutasítjuk, utáljuk, mérgesek és dühösek vagyunk rá, aki történetesen a gyermekünk egyik szülője, akkor azt mondjuk a gyermek tudatalattijának:
“Csak azt a feledet szeretem, aki rám hasonlít, aki belőlem származik! A másik feledet elutasítom, mert anyád/apád kibabrált velem! Mert mást kaptam tőle, mint amire számítottam, mint amit megérdemeltem volna!” A gyermek pedig mit érez? Az anyám vagy az apám csak félig szeret és félig fogad el engem. A másik felemet szégyellnem kell, titkolnom kell. Azt is, hogy a másik szülőmet is szeretem, azt is, amiben rá hasonlítok.
És ez mérhetetlen fájdalom a számára, amit felnőttként biztos, hogy fel kell dolgoznia.
A gyerekek érthető módon arra vágynak, hogy kerek egész embernek szeressék őket, úgy, ahogy vannak, hogy megértsék őket… Arra a taktikázásra egyáltalán nincsenek felkészülve, bármennyire is igyekeznek, amit a válás közbeni, utáni harcok, ellenségeskedések miatt kivitelezniük kell.
Mit tehetünk, mi a feladatunk? A gyermekeink érdekében felülmúljuk önmagunkat. Bármennyire nehéznek is hangzik, mert tényleg az.
1.) Megtanuljuk elfogadni, hogy gyermekeink anyját, apját mi magunk választottuk, mi döntöttünk úgy, hogy összekötjük vele az életünket. Akkor még biztosan másmilyen volt, vagy legalábbis mi másmilyen szemüveggel néztünk rá, mint amilyennel most látjuk őt. De a gyermek, akit valószínűleg nagyon szeretünk, (jó esetben) ennek a szemüvegnek a gyümölcse!
2.) Megbocsátunk gyermekünk anyjának, apjának. Akkor is, ha megcsalt, akkor is, ha elhagyott, akkor is, ha hazudozott, akkor is, ha másmilyen volt, mint amilyennek a kapcsolat elején és a házasságkor megálmodtuk, elképzeltük. A megbocsátás a tévhittel ellentétben NEM EGYENLŐ azzal, hogy elfogadjuk, deklaráljuk a volt párunk cselekedeteit, nézőpontjait! Hanem azt jelenti, hogy szép lassan magunk mögött hagyjuk, ami történt és elfogadjuk: ezt tudta tenni, ennyire volt képes. Elássuk a csatabárdot, egyszerűen azért, mert már előre nézünk, és a további harc felesleges. Láttatok már embert, akit hosszú távon boldoggá és kiegyensúlyozottá tett a káröröm? A másik ember bántása? A harag? Sok emberrel találkozom, de azt mondhatom, ilyennel még nem akadt dolgom.
3.) S ami még fontosabb: egyúttal magunknak is meg kell bocsátanunk. Ami, ha mélyre ásunk, sokszor még nehezebb, rengeteg kérdést rejthet a mélyben a tudatalattink. “Miért nem vettem észre, hogy ilyen? Mit tudtam volna másképp tenni? Mit hibáztam el? Miért pont őt választottam?” Ez az érzés a gyász természetes velejárója. Márpedig a válás is egy gyászfolyamat, de még mennyire! Az se csapjon be bennünket, ha viszonylag régen volt. Az, hogy betemette az idő pora, nem jelenti azt, hogy feldolgoztuk, csak azt, hogy elástuk, jó mélyre. (Tisztelet a kivételnek.)
Ha a gyermekeid szeretetét, bizalmát érezni szeretnéd, akkor tehát érdemes a kommunikációdon változtatni az anyja, apja felé. Nem azért, mert attól az exed változni fog, hogy jobb ember lesz, és elkezd kedvesebb lenni, megértőbb lenni. Hanem mert ez az az út, ahol te nem a harcra pazarlod a lelkierődet, s ami által azt mutatod a környezeted, a gyerekeid felé, amit te magad is érezni szeretnél: magabiztosságot, a gyerekeid felé pedig biztonságot.
Kemény leszek, de leírom: Ha nem járod végig az elengedés, megbocsátás, elfogadás rögös útját, akkor a gyermekedet is kevésbé fogod tudni szeretni, mint amennyire szeretnéd. Mert tudatosan vagy tudat alatt el fogod utasítani a személyiségének azt az oldalát, amiben a volt párodra hasonlít. Amiért olyan, amilyen, s ahelyett, hogy rád hasonlítana, még mindig emlékeztet az exedre örök mementóként.
Mindez nem múlik el azzal, hogy lezajlik a válás, hogy régen volt, hogy felnő a gyerek… Ezeket a mélyben lévő érzéseket még bevallani is komoly kihívás, nemhogy átfordítani.
A gyerekek személyiségtípusuk függvényében többféleképpen reagálhatnak abban az esetben, ha a szülők kapcsolata nem kiegyensúlyozott a válás után:
a.) Egyes gyerekek ahhoz a szülőhöz húznak, akiről azt érzik, hogy rosszabbul van, és megpróbálják őt megmenteni, felkarolni. Mit tapasztal ilyenkor a felkarolt szülő? Azt, hogy a gyerek velem akar lenni, és hogy megért engem, mert tudja, hogy a másik szülője, az én exem bánt vagy bántott engem. Mi ezzel a probléma? Az, hogy a szerepek felcserélődnek és egészségtelen helyzet alakul ki: pszichológiailag a gyerek lesz a szülő, és a szülő lesz a gyerek.
b.) Más gyerekek ösztönösen a biztonságot keresik, hiszen számukra ez a túlélés záloga. Nem az igazságot keresik, hanem azon szülővel töltenek szívesebben időt, aki magabiztos, aki nem fél, hanem az ő biztonságuk garantálását árasztja magából. Mi ezzel a probléma? Az ilyen gyerekek bizalma meginog, a tudatalattijuk azt kiáltja: “Nem vagy elég erős, hogy nevelhess engem!” De lehet, hogy idővel a másik szülőben is csalódnak, mert felismerik annak valódi arcát.
c.) A gyerekek igen nagy százaléka inkább befelé fordul ebben a helyzetben, mert látja: szülei azt várnák, hogy döntsön közöttük, de ő nem tud, nem is akar, s visszahúzódik tőlük. Inkább mindkettejüktől megvonja a bizalmat és teljesen másfelé fordul. Ez nem mindig látványos! Lehetséges, hogy begubózik a csigaházába, a saját kis világába, vagy éppen ellenkezőleg: keres valami fájdalomcsillapítót. Kisebbeknél elmerülés a fantáziavilágban, a játékban, nagyobbaknál bulizás, cigizés, rossz párkapcsolat, később karrierbe való menekülés és még sorolhatnánk. Sok szülő itt van tévhitben, mert gyakran azt látja a gyereken, hogy “Jól van, meg sem érintette a válás. Hiszen szórakozni jár a barátaival, vagy tanul ezerrel.” Pedig lehet, hogy csak kompenzál… Ott csíphetjük fülön a dolgot, hogy túlságosan beleteszi magát ebbe a valamibe: ezerrel bizonyítani akar, vagy ellenkezőleg: abba sem hagyja a partizást, a játékot, mutatván egy álarcot: “Fantasztikusan érzem magam, minden oké! Felőlem ne aggódjatok!”
(No persze ne higgyünk a boldogságtól ragyogó Instagram és Facebook-profiloknak…)
Fontos megjegyezni: ezek a reakciók a gyerek részéről akkor is fennállhatnak, ha nem történt válás, csak megromlott a kapcsolat!
Tehát mind a gyermek, mind a saját érdekünkben induljunk el a feldolgozás útján. Akkor is, ha a haragunkat jogosnak érezzük, és akkor is, ha látszólag már régen volt, és azóta új életet kezdtünk. Ha pedig az exünkre, gyermekeink anyjára, apjára békével, szeretettel, sőt hálával tudunk gondolni, és nemhogy normálisak, hanem kedvesek tudunk lenni vele, akkor kijelenthetjük: sikerült! Nehéznek tűnik? Igen. Lehetetlen? Szerencsére nem. De legyünk vele tisztában: idő és befektetett munka szükséges hozzá.
Lélekolvasó Párkapcsolati és Iránymutató Műhely 