(V)iszonyom a testemmel

Hogyan módosíthatják a reklámok a testképünket? Bizonyosan látványos, de egészséges-e, ha úton-útfélen bikinis szupermodellek árasztják el a város óriásplakátjait?

Alig vártam, hogy jöjjön a tavasz, amikor virágzanak a fák, csicseregnek a madarak, és végre nem kell nagykabátot venni. Alig telt el azóta pár hónap, és visszasírom a telet, meg a nemlétező mű-nercbundámat.
Történt ugyanis, hogy a napsugarak gyakoribb megjelenésével elárasztották a várost egy bizonyos C betűvel kezdődő márka bikinit reklámozó plakátjai.

Kérem szépen, ezt a plakátot nem lehet nem megnézni, akkor sem, ha férfi vagy, és akkor sem, ha nő. Kockás has (mi más), vékony lábak (az biztos rajta van a képen, vagy csak ráképzelem?), sűrű sötét loknis haj, csábos arc és tekintet, 90-60-90 méretek, gondolom én. Nem spórolt a cég a marketinggel, kettőből egy plakáton ugyanis ez a márka hirdet nem kis igyekezettel. Bárhová nézek, ott van ez a nő. Lassan úgy érzem, mintha összeköltöztünk volna. Hiszen a hazafelé vezető úton is minden alkalommal úgy fordulok be, hogy ő, a nő néz le rám (mint ló a nyúlra).

Odáig jutok, hogy legszívesebben falura költöznék. Pedig sosem szerettem kertészkedni, rántott húst se sütök, hogy a meszelésről ne is beszéljünk, de ott nincsenek óriásplakátok, és nem követ mindenhová egy vadmacska-szemű, aki suttogja a tudatalattimba, hogy “ma sem voltál edzeni”. (Egyébként már járok, és nem a bikinis miatt, de azóta sincs kedvem pucér csajokat látni az egész városban.)

Mondhatjátok, hogy egy irigy, dundi lány vagyok, de nem. Kérem szépen, most direkt megnéztem a BMI-met (fogalmam sincs, eddig hogy tudtam élni nélküle), és a határérték alatt vagyok. A rendszer azt írta ki, hogy SOVÁNY. Megdöbbenek. Már annyit néztem ezt a C-lányt, hogy mégis kövérnek éreztem magam a társadalmi elvárásokhoz képest
Esküszöm, ez a plakát módosítja a fejemben lévő képet a testemről, pontosabban: rontja a tényeket. Azóta többször előfordult, hogy belenéztem a tükörbe, és megdöbbentem: vékonyabb vagyok, mint amire emlékeztem. Nézem a plakátokat, és automatikusan kövérebbnek érzem magam a valóságnál.

Nem vagyok prűd típus, sőt! Mégis visszasírok valamit azokból az időkből, amikor bugyis-melltartós lányok helyett szimplán mosóporok és szalámik mosolyogtak rám a reklámokból. Most már kevés ruhában feszengő jó nők nélkül még a csokoládét se lehet eladni.

Várom a kommenteket, hogy irigy vagyok / tökéletlen / járjak el edzeni / a belső szépség fontos, ésatöbbi. De nekem fontosabb a C-plakát-jelenség társadalmi üzenete.
Mit éreznek a férfiak, amikor a tudatalattijukba sulykolja a márka, hogy a nő úton-útfélen tökéletes, aztán – minő illúzióromboló – hazamennek a tök átlagos barátnőjükhöz/asszonyukhoz, aki épp nem egy csábos bikiniben pózol a tűzhely mellett, csak egyszerűen olyan ruhában próbál főzni, amire ráserceghet az olaj? (A sárdobálás előtt kifejteném, hogy nem kinyúlt pólókban, és a kutya szájából kirángatott melegítőnaciban szoktam otthon lenni.)
S főleg, mit éreznek a lányaink, akik átlagos testtel néznek a tükörbe? Alapelvárás, hogy regisztráljanak face-re, instára és még ki tudja hová, és pont olyan csábos tekintettel meg dekoltázzsal lőjék a szelfiket, mint a C-lány. “Ha nem így teszel, nem is vagy nőies, mitképzelsz?? Nem fog Rád írni egy fiú sem csak úgy a semmiből, ha nem felelsz meg az elvárásoknak, és nem hozod a C-szintet!”

Próbáljuk megvédeni a gyerekeket, hogy ne adj Isten, izzadni természetes dolog, és nem biztos, hogy egészséges ellene alumíniumos dezodorokkal küzdeni, meg hogy talán korai a karborotválás tizenegy-két évesen. Dehát mik vagyunk mi az osztály-, évfolyam- és iskolatársak, s főleg a C-plakátok százaival, ezreivel szemben? Mondhatom a gyereknek, hogy vékony a combja (és tényleg az), máris példálózik nekem valami híres hurkapálcával, akinek persze a haja is sokkal sűrűbb.

Szívesen adnék nekik egy szeletkét a gondtalan gyerekkoromból, amikor a spagetti-alkat nem volt alapelvárás. Sőt, engem még csontrakétának csúfoltak, és emlékszem, csak a csúfolódás fájt, nem pedig az, amit mondtak. Amikor még sokkal izgalmasabb volt, hogy valaki át tud-e pördülni a vasmászókán, vagy sem, hogy Tom Sawyer mit csinál majd a következő fejezetben, és hogy mi volt a Bravo-poszteren. Emlékszem, nem alultáplált lányok, hanem – atyaég! – harminc körüli rocksztárok.

Érdekelne az is, hogy milyen stabil önértékelés kell ahhoz, hogy hidegen hagyjanak a kétméterenként szembejövő C-plakátok? Hogy SEMMILYEN gondolatot ne ébresszenek bennem? Várom az ilyen típusú olvasók jelentkezését. Akik nem azt mondják, hogy “ugyan, ő is csak egy ember, és úgysem evett három napig a fotózás előtt”, meg hogy “úgyis csak fizetett műmelle van”, vagy hogy “smink nélkül úgysem ennyire csábos”. Nem, nem ilyenre gondolunk. Hanem arra, hogy pont úgy nézel ezekre a reklámokra, mintha a szomszéd nyugdíjas Bözsi néni lenne rajta.

Lehet, mégiscsak irigy vagyok? Nem is a C-lányra, inkább a férfiakra. Minden nekik kedvez, én valahogy nem láttam egy fürdőnadrágban feszítő srácot sem a plakátokon. Talán majd jövőre. (Tudok élni nélküle.) És akkor mondjátok, hogy egyenjogúság van. Egyébként tény, hogy kevés nőt hoz lázba egy zongorahasú srácmodell, de lehet, hogy előbb térnék be a bizonyos C-boltba venni valamit, ha ilyenekkel (is) reklámoznának, nem csak csúcs-csajokkal. Sőt, továbbmegyek: ha átlagos emberek szerepelnének a hirdetéseikben. (A Dove-nak bejött…) Például vásárolnék a nyaralásra egy fürdőnadrágot a pasimnak, vagy egy cuki harisnyát. Sőt, régen bikiniket is vettem tőlük. Most már nem fogok, csakazértsem. Ha átlagos nőkkel hirdetnének- és valamivel kevesebbet! – , akkor megnéztem volna az idei kínálatukat is. Próbálom visszaidézni a lényeget: milyen BIKINIT is visel a lány a plakáton?? De ez a szó szerint aprócska részlet nem jut eszembe.
Van valamilyen marketinges kifejezés arra, amikor egy reklám már túl sok, amikor eléri és kimaxolja a tűréshatárodat, és azért nem vásárolsz, mert annyira rá akarnak beszélni. Nem jut eszembe a neve, de átkereszteltem C-szindrómára. Ez annyival több, hogy nem csupán a hirdetés túl sok, hanem még a mögötte rejlő társadalmi üzenet sem szimpatikus.

(A fotón szereplő nő csak illusztráció – természetesen nem hasonlít a C-modellre, és rám sem: sosem lakkozom a körmömet. )