Hangulat

Egy vágyott váratlan találkozó

Nem telt el úgy hét, nem mentem úgy sehová, hogy ne jutott volna eszembe: milyen lenne, ha szembejön velem. Ha “véletlenül” találkozunk. Bár nem hiszek a véletlenekben, de azért mégiscsak, tudat alatt reménykedtem benne, hogy egyszer szembesétál velem az utcán, úgy, hogy meg sem beszéljük. Hát persze, hogy nem beszéljük meg, hiszen évek óta nem láttam. Nem írok, és Ő sem válaszol.

Kellemes tavaszi este van, magyar megzenésített versekre ringatózunk a barátnőmmel a koncerten. Hangulatos kis összejövetel ez, nem is igazi koncert: egy parasztház öreg fákkal körbeölelt udvarán vagyunk, a fejünk felett pasztellszínű lampionok, az első sorokban babzsákfotelek sorakoznak. Valami fesztiválféle ez, ahová elcipeltek a többiek, hátha jobb kedvre derülök. Bejött a számításuk, úgy szabadultam ki otthonról, mint egy rég futtatott versenyló. Az első négy számot végigugráltam, én énekeltem a leghangosabban, pedig nem is ismerem a dalszövegeket. Nem baj, gyorsan tanulok.

De mostanra már kifulladt a hirtelen jött, és mindig csak pillanatokra jelen lévő boldogság. Összehúzom a derekam körül az inget, hűvösödik, de még érzem azt a májusban mindig tapintható izgalmat a levegőben, ami csak ebben az évszakban, a nyár előtt fog el minden évben. Hogy boldog idők jönnek, hogy szerelmet hoz a szél, és ahogy majdnem mindig, most is csodás lesz a nyár.

Elhessegetem ezt a fura gondolatot. Szó sem lehet semmiféle buta tiniérzelmekről, csak megint előtört a szentimentális énem. Engem várnak otthon, csak most éppen összevesztünk, hát van ilyen, nem? Minden párnál előfordul.

Ahogy mindenkinek van egy beteljesületlen szerelme az életében, egy végig nem játszott játék, ami éppen ettől szép, hogy nem volt sakk, és nem volt matt, egyszerűen csak vége szakadt, mielőtt igazán elkezdődött volna.

Megrázom a fejem, szürcsölök egyet a csíkos szívószállal a hideg jégkásámból, és a barátnőmre mosolygok, mert éppen a kedvenc dalát kezdi játszani a zenekar.

A fekete hajú gitároson látszik, hogy a zenén kívül semmi és senki nem érdekli, és szabadidejében lemezboltokban múlatja az időt – gondolkozom magamban, és figyelem a tömeget, hogy hányan élvezik a dallamokat, amiket megszólaltat. És ekkor meglátom őt. Őt!! Nem tudom még, hogy kis-, vagy nagybetűs Ő, de a szívem akkorát dobban, hogy hirtelen szédülni kezdek. Hiába játszottam le fejben már ezerszer, hogy milyen lenne ez a találkozás. Mosolyog, és elindul felém. A haja még mindig búzaszínű, valamilyen színes inget visel, aminek a mintájába próbálom belefúrni a tekintetem lányos zavaromban. Idősebb lett, nyilván, de jól áll neki. A francba. Nem lehet, nem lehet! A vérnyomásom legalább száznyolcvan. Megkérdezem majd tőle, hogy hogy van, váltunk pár barátságos mondatot, felidézzük a régi iskolatársakat, és ennyi. Nem lesz több. Nem lehet több.

Odaér mellém, és megcsap az az ismerős illat, amit sosem tudtam elfelejteni, és amit mindig az orromban éreztem sok évvel ezelőtt, amikor bontakozó románcunk kezdetén szerelmes regényeket olvastam álmodozva.

Egyszerre vagyok boldog, és egyszerre tör elő bennem a fájdalom, amit akkor éreztem, amikor elment.

Elköltözött, még mielőtt beteljesülhetett volna minden. Másik ország, másik földrész, és nem volt még facebook meg skype. De ha lett is volna, mit számít? Úgysem akartam volna hallani, amikor elmondja, hogy megismerkedett egy gyönyörű amerikai lánnyal, akinek természetesen szőke haja van, és a tengerparton lakik.

Nem kérdezi meg, hogy mi történt velem az utóbbi években, nem meséli el, melyik híres egyetemre járt és megnősült-e, nem veszi észre, hogy nem vagyok egyedül – sem a koncerten, sem papíron. Egyszerűen csak a szemembe néz, és azt mondja, évek óta várta ezt a pillanatot. És kérdés nélkül gyengéden megcsókol. Egy pillanatra fogalmam sincs, hogy hol vagyok, csak egyetlen szó jár az eszemben és a szívemben: VÉGRE. De aztán feleszmélek, hogy a többiek ott állnak mellettem, és döbbenten, kérdő tekintettel néznek rám.

csók.jpg

Nem érthetik, fogalmuk sem lehet róla. Csak később, felnőtt fejjel lettünk barátok, én pedig csak érintőlegesen meséltem el a történetünket. Mintha nem számítana, pedig nagyon is számított. Mérgesek rám. Ők szeretik azt, aki engem hazavár, és én is szeretem. Hisz komolyan elbűvölt, amikor először találkoztunk. Aztán másodszor, és sokadszor is, és én őrülten szerelmes voltam belé. Az utóbbi időben viszont valami megváltozott. Valószínűleg nem is valami, hanem valaki, és az a valaki én vagyok. Talán kapuzárási pánikom lett?

Úgy éreztem, történnie kell valaminek, különben nem kapok levegőt.

Mindegy, hogy mi az a valami, csak ékeljünk színes pillanatokat a szürke hétköznapokba. Legyünk egy kicsit hippik a rendes hivatalnokok helyett. Legyünk repülő, szárnyaló madarak a kalitkában tartott galambok helyett. Aztán persze nem lettünk semmiféle hippik, csak kézenfogva tettük tovább a dolgunkat. És nekem ez nagyjából jól is van így. Nagyjából. Eszemben sincs feladni, amit közösen elértünk.

De akkor miért érzem, hogy szorítanom kell a kezét annak, aki épp ott áll mellettem, nehogy újra köddé váljon? Hogy nem akarom, nem merem többet elengedni? Talán csak elfárasztott a tíz évnyi várakozás. De én nem akarok olyan lenni, mint a többi ember, akire szépen rámosolyog egy nő vagy egy férfi, és máris kockára teszi az egész életét. Nem vagyok ilyen. Hűséges vagyok, becsületes, és az a jókislány-fajta, aki mindig elpakol az íróasztalán és lekapcsolja a villanyokat, mielőtt hazaindul a munkából. Mégis megadom neki a telefonszámomat, és a mobilomról visszaigazolom facebook-on. Az alkalmazás szerint barátok lettünk. Sok minden szeretnék lenni, de a barátja, az biztosan nem. Lennék a felesége, az istennője, a múzsája, vagy lennék az a lány, akit újra el kell felejtenie, ezúttal örökre, csak barátok ne legyünk. Ne mutassa be a kisfiát, meg a szép, latin szépségű feleségét, és ne akarja megkedvelni a barátaimat, akik végre Tőle függetlenek, és nem kérdezik meg, hogy mi van Vele, hallottam-e Róla valamit az utóbbi években, mert mint mondtam, csak alig tudnak róla valamit.

Érzem a meg nem értő pillantásukat hazafelé az autóban. Fejben lejátszom, ahogy a bátyám leszid, amiért megint felborítottam a család békés életét. Lassan araszolunk a kanyargós úton, mert még nedves a nemrég leesett tavaszi záportól. Hirtelen eredt el, elmosta a koncert végét, és elmosta azt a furcsa, rég várt, mégis váratlan percet. Klasszikus történet, még egy óra sem telt el, de már rezeg a mobilom. SMS érkezett, és persze, nem attól, aki az ágyamban épp az igazak álmát alussza otthon (a veszekedés ellenére). Ötször elolvasom az üzenetet, majd kitörlöm végleg.

Reggel persze kibékülünk. Nem beszélünk meg semmit, ahogy máskor sem (minek állandóan “lelkizni” – mondja), de nem tartunk haragot. Ahhoz túlságosan szeretjük egymást. A munkahelyemen kiülök a teraszra kávéval a kezemben, és figyelem a kék égen látható tempóban átvonuló fehér, puffos felhőket. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Egyet azonban tudok és eldöntök, amikor dühösen lecsapom a kávémat az asztalra, ami természetesen egy fontos szerződésre fröccsen rá foltokban. Soha, soha többet nem akarok ilyen hülye helyzetbe kerülni! Olyan kapcsolatot szeretnék, ahol nincsenek kétségek, nincsenek titkok, nincsenek eldugott vagy fejben megírt és el nem küldött üzenetek. De nincsenek áthatolhatatlan, tízezer kilométerek és éveken át ki nem mondott szavak sem. Csak őszinteség, és egyetlen szó, egy mindent magába foglaló érzés: teljesség. Nem adom alább. Ha meg kell tennem, inkább egyedül maradok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s