Elvárások nélküli párkapcsolat? Ne már…

Számos olyan írást olvashatunk az interneten, hogy a jó párkapcsolat titka és szépsége a feltétel nélküli szeretet. Tehát akkor egyáltalán ne támasszunk elvárásokat a társunkkal szemben? Párkapcsolat esetén ez nem ilyen egyszerű. Tegyük a helyére ezt a kérdést!

Nemrégiben olvastam egy írást, miszerint ne legyenek elvárásaink a párkapcsolatban, mert az egyenesen megöli a szerelmet. A hozzászólások tömkelegét olvasva úgy éreztem, teljes a káosz és a félreértés az elvárásokkal kapcsolatban.
Van egy könyv, aminek nem a tartalmát minősítem, de a címével semmiképp sem szimpatizálok: “Szeresd önmagad és mindegy, kivel élsz“. Az említett cikk és könyv hasonló síkon keresgél: állítólag minden belőled indul, és a hozzáállásod mindent meg tud változtatni. Nem rak ránk ez a gondolatmenet túlzóan nagy felelősséget és nem áltat irreális lehetőségekkel? Úgy hangzik, mintha tényleg bárkivel élhetnél, nem baj, ha agresszív, vagy nem baj, vagy ha nem vonzódsz hozzá… hiszen mindegy, kivel élsz, ne legyenek elvárásaid…
Szerintem ez nem így működik.

Nagyon szép dolog a feltétel nélküli szeretetre buzdítani, de jó, ha erre a gyerekeinkkel, kisállatainkkal képesek vagyunk, nemhogy a párunkkal. Még a gyerektől is “elvárunk” bizonyos dolgokat, és ennek mentén neveljük őket, mondjuk hogy korrekt módon kommunikáljon velünk vagy hogy (legalább az esetek többségében) legyen kész a házi feladatuk.
“Fogadd el úgy a párodat, ahogy van.” Igen, ez részben igaz, hiszen gyökeresen nem fog megváltozni, vagy ahhoz nagyon mély erőfeszítésekre, befektetett munkára is szükség van. Viszont csak olyan emberrel tudsz együtt élni ilyen elfogadó módon, aki javarészt passzol Hozzád, akivel összeillesz. Ilyen esetben tudsz felé olyan szeretetet árasztani, amely elnézi egyes hibáit, ahol ki tudod mondani a másiknak: “Szeretlek úgy, ahogy vagy. Attól, hogy néha kritikát fogalmazok meg veled kapcsolatban, még a hibáiddal együtt is megfelelsz a számomra és együtt akarok lenni veled.“

Ehhez az kell, hogy a mérleg a számodra a pozitív irányba dőljön a társaddal kapcsolatban. Sokkal több dolgot szeretsz benne, mint amit esetleg a hibájának tartasz. A köztetek lévő harmóniára épülhet, hogy végül létrejön az elfogadás.

Szerintem az a normális, ha vannak bizonyos elvárásaink, és így kezdünk párkapcsolatot. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ismerjük annyira önmagunkat, hogy tudjuk, mire, kire van szükségünk. Enélkül nehéz hosszabb távon elköteleződni. Természetes, hogy felállítunk egy bizonyos feltételrendszert, egy szűrőt. Ha például gyerekünk van, akkor értelemszerűen nem fog működni a párkapcsolatunk valaki olyannal, aki nem szereti a gyerekeket, vagy nem tud megbarátkozni azzal, hogy nekünk már van gyermekünk valaki mástól. A DJ-ket pedig lehet, hogy nehezen tolerálja az, aki pacsirta típus, mindig korán kel, és csak ilyenkor szeret jó beszélgetéseket folytatni.

Ilyenkor végülis nem a másiktól várunk el valamit, hanem saját magunktól. Hogy vannak szempontjaink a döntésben, hogy kikkel töltjük az időnket.

A feltétel nélküli szeretet fontosságát nem vitatom. Rengeteg területen működtethetjük, például a nehéz sorsú embertársainkkal szemben vagy épp a szociális munkában. Jómagam is alkalmazom a tanácsadások során, hiszen egyértelmű, hogy ha valaki megtisztel a bizalmával, akkor csak úgy működik jól a terápiás vagy tanácsadói folyamat, hogy szeretettel fordulok felé, és elfogadom azt, ahol most ő tart az útján, s ezzel dolgozunk. Akihez nem tudok így hozzáállni, azt másik szakemberhez kell irányítanom.

Érdekes mondat a témakörben: “Szeresd ki belőle a jót“. Igaz vajon, hogy jobbá tenni, jobb irányba mozdítani valakit csakis szeretettel lehet? Néha valóban annál nagyobbat mozdíthat valakin a bennünk rejlő szeretet, minél jobban hiszünk benne, és minél jobb a hozzáállásunk. Fontos azonban, hogy mindenki saját magáért tartozik felelősséggel, és nem a mi dolgunk, felelősségünk megváltoztatni a másikat! Sőt, ezzel kapcsolatban Pál Feri azt állítja: “Soha ne házasodj jövő időben!” – Mit is jelent ez? Hogy bár szép dolog látni a partnerünkben, milyen irányba változhat(na), de maradjunk a realitások talaján, és a jelen alapján, ne pedig a lehetséges szcenáriók szerint válasszuk a partnerünket.

Természetesen az is egészségtelen, ha valaki tele van elvárásokkal, és folyamatosan azt várja, hogy a másik mindenben megfeleljen neki. Amolyan “minőségellenőr” üzemmódban működik, mintha folyamatosan az lenne a feladata, hogy partnere cselekedeteit és azok minőségét vizsgája. Ezek az emberek gyakran hárítják a saját felelősségüket, s nem látják, hogy nekik bármit is tenniük kellene – hiszen egyszerűbb elvárni a másiktól, nemde?
Sokféle elvárás van, kezeljük mindegyiket a maga helyén. Összefoglalva, az alábbi típusai vannak:

1.) Önismeretből fakadó elvárások
Az egészséges elvárások szintje. Ismerjük annyira magunkat, hogy tudjuk, milyen emberek társaságát keressük és részesítjük előnyben, továbbá hogy kivel  és milyen minőségben szeretünk, szeretnénk együtt élni. Azt jelenti, hogy felállítunk egyfajta egészséges szűrőt, hogy kikkel, s hogyan kapcsolódunk. Fontos, hogy ilyenkor végülis nem elsősorban a másiktól várjuk el, hogy milyen legyen, hanem mi döntünk arról, hogy a másikhoz az adott személyiségét felmérve kapcsolódunk-e, vagy sem. Rendelkezünk egészséges határokkal, és igyekszünk azokat érvényesíteni. Ha pedig a másik nem tudja/szeretné azokat betartani, vagy nem lenne önazonos a számára, akkor tiszteljük magunkat annyira, hogy előbb-utóbb továbbállunk.

2.) Kontrolláló elvárások
Az irreális elvárások területe. A kritikus és/vagy szorongó személyiségek jellemzője ez. A mélyben saját magukat sem fogadják el és nem szeretik magukat eléggé, vagy jelentős szorongással küzdenek, ezért folyamatosan űznek valami olyan dolgot az elvárásaikkal, amit nem érnek el. Nehéz vagy egyáltalán nem nekik lehet megfelelni, hiszen kívülről próbálják pótolni azt, ami belülről hiányzik, például a biztonság és az elégedettség érzését. Gyakran legbelül éheznek a szeretetre, a törődésre, bizonytalanságuk megerősítésére, de ennek nincsenek tudatában, vagy eszköztelenek, hogy feloldják szorongásaikat. Elvárásaik teljesülését ritkán élik meg, és azok halmazával eltávolítják maguktól az embereket, lélekben legalábbis mindenféleképpen.

3.) Illeszkedés hiányából fakadó elvárások
Ez az az eset, amikor ismert Star Wars-os kifejezésünkkel élve “zavar van az erőben“, melynek következtében idővel diszharmonikus helyzet alakul ki. Ezek az elvárások csak annyiban nem bizonyulnak reálisnak, hogy a két ember közti különbözőségből, össze nem illőségből fakadnak. Természetesen nem csak párkapcsolatban, hanem barátságban, kollegiális viszonyban vagy bármilyen más emberi kapcsolatban is lehet ilyen. A párválasztás és az elköteleződési folyamat során lehetséges, hogy meg kell vizsgálnunk , hogy mi az, amit várhatunk a társunktól, és mi az, amit nem, hiszen sosem fogja tudni teljesíteni.

Csizmadia Zsolt Ákos így ír erről a Suutari-levelek című könyvében:
“Ha valaki mindig is pöttyös bögrét akart, erre vágyott, de nincsen a közelben egyetlen bögre sem, az ember hajlamos inni a kristálypohárból is. Azután, ahogy telik az idő, egyre jobban zavarja, hogy kristálypohárból kell innia, így elkezdi rávenni a kristálypoharat, hogy legyen már bögre. Olyanokat mond, hogy “már háromszor megbeszéltük, hogy növesztesz ide oldalra egy kis fület!”, meg hogy “sokkal jobb volna mindenkinek, ha nem lennél ennyire átlátszó, kezd idegesíteni”… stb. Ahelyett, hogy keresne magának egy bögrét! Ha valaki bögrét szeretne, igyon abból, és hagyja, hogy más boldog legyen a kristálypohárral. Ez a bögrék szabálya.“

Sokszor nem könnyű eldönteni, hogy egy közösen áthidalható, megoldható problémáról van-e szó, és mennyire reálisak az elvárásaink a másik emberrel szemben. Ha valami nem tetszik a párunkkal kapcsolatban, arról beszélni kell. De nagyobb dolgok esetén előtte érdemes egy kis önreflexióval élnünk: reálisak-e, és főleg FONTOSAK-e ezek a dolgok? Oké, hogy nem hajtja le a vécéülőkét, és még a tányérját sem teszi a mosogatóba, de tegyük fel a kérdést, hogy hány hasonló elvárást támasztunk vele szemben? Akár össze is írhatjuk MAGUNKNAK, hogy lássuk, nem vittük-e túlzásba, vagy éppen ellenkezőleg, valami számunkra nagyon fontos dolgot nem érvényesítünk.
Ebből talán az is kiderül, hogy egyáltalán ezt az embert keressük-e, vagy valaki egészen mást…

Ezután létrejöhet a kommunikáció ezen szükségletekről, elvárásokról, de nem mindegy az arány: mennyi kérésünk van vele szemben? Ha állandóan az a téma, hogy valamit akarunk a másiktól, az fárasztó és romboló lehet, továbbá azt is tudatosítsuk, hogy mik azok a dolgok, amiket igenis megtesz. Ha az elvárásaink soknak tűnnek valamelyik fél számára, akkor a fentiek alapján az alábbi tényezők lehetnek a háttérben:

a.) Igenis fontos dolgokról van szó, de a partnerünk nem hajlandó azt meghallani, és semmibe veszi a kérésünket.
b.) Magas a mércénk a partnerünk felé, és neki azért esik rosszul az elvárások halmaza, mert egyenlőtlenséget tapasztal – például tőle sokkal több dolgot várunk el, mint amit mi megteszünk, vagy felértékeljük a realitáshoz képest a saját cselekedeteinket.
c.) Egyszerűen csak olyan dologra vágyunk, ami azért nem teljesül, mert a másik számára nem autentikus, nem önazonos, lásd a bögrés idézetet, így azt nem tudja (legalábbis hosszú távon) fenntartani.

Párkapcsolati tanácsadáson azt szoktam javasolni, hogy egy nap maximum két dologért lehessen szólni. (Az meg hogy ezt szeretettel és kedvesen tesszük, alap!)
Persze nem ugyanúgy ülünk le beszélgetni, ha az a kérésünk, hogy tegye a ruháit a helyére, vagy ha az, hogy többé ne fogyasszon alkoholt, mert súlyos problémái vannak vele…

Mint látható, a reális elvárásaink, határaink, szükségleteink felismeréséhez, kialakításához önismeret szükséges. Ebben segíthet, ha naplót vagy listát írunk ezekről, vagy szakemberrel egyeztetjük gondolatainkat a témában.